Ha nincs sok időd, csak néhány napod, és nem akarsz egész nap utazni, mégis Erdélyben szeretnél eltölteni néhány napot, akkor a Pádis-fennsík a legjobb választás. Nincsenek égbetörő hegycsúcsok, havas szirtek és via ferrata útvonalak, vannak azonban csodás sziklaképződmények, vízesések, hatalmas barlangok és érintetlen természet. Tökéletes helyszín egy néhány napos táborozáshoz, kiránduláshoz. Ha jó az idő... Mi is így gondolkodtunk, csak az idővel volt egy kis bibi. Ilyen egy téli Pádis túra a tavasz utolsó havában...

Rege a viszontagságos kiutazásról és az első meglepetésről

Erdély májusban. Ki gondolná, hogy méteres hó és kemény éjszakai fagyok várnak még ilyenkor is a túrázóra. Mikor meghirdettük a túrát, azt mondtuk mindenkinek, hogy az út bár elég rossz állapotban van, azért 5-6 óra alatt simán oda lehet találni az ic ponori kempingbe. Délután 5-kor hagyjuk el Budapest határát egy könnyed másfél órás dugóban álldogálás után. Bánffyhunyadig minden a legnagyobb rendben halad, este 11-re meg is érkezünk a cigánypalotákról nevezetes városkába. Innen azonban elszabadul a pokol. Kiderül, hogy a maradék 40 kilométert 4 óra alatt lehet csak megtenni, mert a Bihari-hegységben az elmúlt 40 év legnagyobb hava hullott idén. Május 1-je van, s bár az úton már nincs hó, az erdőben néhol még mindig méteres hófalak sorakoznak. Az utat teljesen leamortizálta a hirtelen jött olvadás, néhol a fél métert is eléri egy-két pocsolya mélysége. Kocsiból ki, kocsiba be. Ezt játsszuk 10 percenként, amikor újabb és újabb mélyedésekhez érkezünk. Valamivel hajnali 4 előtt futunk be a kempingbe, ahol István barátom dideregve vár minket. A szegény Opel, amivel jöttünk, úgy néz ki, mintha a tereprally világbajnokságról csöppent volna ide. A tetejéig sáros, Ottó nagy örömére. Hulla fáradtan térünk nyugovóra, illetve csak térnénk, hogyha nem vetne szét minket az Isten hidege. Bár a faházakat már napokkal előbb befűtötték nekünk, éjszakánként még mindig olyan zimankó tör rá a vidékre, ami hajnalra minden meleget kiszipolyoz a házakból. A társaság egy-két hölgytagja már az első este panaszkodik, teljesen jogosan - nem erre számítottak. Mi sem, de az időjárás a hegyek között kifürkészhetetlen. Amíg Bánffyhunyadon még késő este is kellemes 10-12 fok volt, addig alig pár kilométerre tőle és nem sokkal feljebb a hőmérő higanyszála a -5 fokot nyaldossa. Így esik, hogy a csapat kicsit csüggedt lelkesedéssel ébred első ponori éjszakája után...

A meghiúsult Szamosbazár nagykörút

Nem túl kiadós, sós teás reggeli után vág neki a csapat a Szamosbazárnak. A kempingből út vezet a szurdok bejáratához, azonban alig 10 perc kocsikázás után rá kell eszméljünk, hogy keményebb túra lesz, mint amire előzetesen számítottunk. Ki kell szállni a kocsiból, és gyalog megtenni a bevezető szakaszt. Az úton 1000 méter felett méteres hó van, amiben nemhogy a kocsi, még mi sem igazán tudunk haladni. 2 óra alatt érkezünk meg az ösvény kezdetéhez, túravezetőnk István már most mondja, hogy készüljünk fel, súlyos menet következik és 100%, hogy nem fogunk tudni átkelni a bazáron. Ettől függetlenül nekivágunk az előttünk álló meredélynek, ami roppant meredeken kanyarog fel a hegy oldalában található barlanghoz. Az olvadás miatt a vastag hó alól néhol már elfolyt a hólé, ezért percenként szakad valaki be a derékig érő hóban. Hiába minden méregdrága túracucc, nyakig átázunk. Egy nehéz oldalazás után érkezünk meg a kilátóba, ahonnan letekintünk az alattunk tekergő Szamosra, majd egyöntetűen úgy döntünk, vissza kell fordulni. Az elmúlt 40 évben ez az első alkalom, hogy májusban még nem lehet leereszkedni legalább a bazárig, de tudomásul kell venni, kutya körülmények uralkodnak odalenn. A visszaút sem sokkal jobb, de egy meleg tea reményében mindenki gyorsabban kapkodja a lábát. A meredélyben az ereszkedés igazi artista mutatvány, amit sokan, átlépve az extrém sportok világába, inkább szabadeséssel helyettesítenek. Miki például nem viccel, elengedi magát és gatyaféken indul lefelé a fák között, nem gondolva a természetromboló hatásokra. Hideg van a kempingben, nem városi népeknek találták ki az effajta mulatságot. Pálinka kell ide, nem vitás. Néhány kilométerrel visszább van egy apró favágó falu, valami Doda Pili. A kemping roppant vendégszerető román tulaja felajánlja maga és dzsipje segítségét, hogy beszerezzünk egy kevés medveölőt a hideg éjszakákra. István nyelvtudását és Miki szomjúságát meglovagolva bevágódunk a dzsipbe és irány a falu. Nem kispályázunk, azonnal rendelünk vagy 10 litert. Majd csak megissza 10 ember a hátralévő 3 éjszakán...

Csodavár a bátrabbaknak

Reggel újra autóba ülünk. Ezúttal Pádis falu felé vesszük az irányt, de sajnos itt is elakadunk idő előtt. Nem kevesebb, mint 7 kilométer séta vár ránk csak a faluig. Felérve a fennsíkra fantasztikus látvány tárul elénk. A földből krókuszok milliói kandikálnak ki, a táj lila színben pompázik. Nem sokáig örülhetünk, mert a tetőn kemény vihar kap el minket. A szél csontig hatoló, a jégeső még annál is rosszabb. A faluban kinyit egy fogadó a tiszteletünkre, ahol kortyolhatunk egy csésze forró teát. Kint nem akar szűnni a vihar, így jön a kérdés: mi legyen? A többség megijedve a rossz időtől visszavonulót fújnak. Csak Bogi és Tamás tart Istvánal és velem. Közel 1 órán át tart még a vihar, de nagy nehezen túléljük. Egy meredélyen haladunk lefelé, a kiálló sziklák roppant csúszósak, de nagy nehézségek árán leérünk egy apró rétre, ahol szerencsénkre már nincs hó. Néhány sátorozó máris birtokába vette a mezőt, mi azonban továbbvágtázunk rajta. Irány a Csodavár, a Bihari-hegység legszebb vidéke. Egy rövid emelkedő után egy északi fekvésű hegyoldalban találjuk magunkat, ahol ismét méteres hó fogad minket. Nehéz a haladás, az előttünk túrázó néhány ember ugyanúgy csetlik-botlik, ahogyan mi. Az ösvény szerpentinként tekeredik le a Bárszai-katlanba, de mivel tiszta hó és jég a felszíne, életveszélyes. Sokszor kell megkapaszkodnunk kilógó gyökerekbe, hogy ne szakadjunk be a mélybe, de nagy nehezen lejutunk a vízesésekig. Száll a pára, ami folyton ráfagy a hó felszínére, ettől ilyen csúszós minden. A nyáron könnyen bejárható katlan ekkora hóban hágóvasat és kötélbiztosítást igényel, mi azonban ezek nélkül ereszkedünk lejjebb és lejjebb. A sziklákat egybefüggő hótakaró borítja, ami miatt nem lehet látni hol kezdődik a kiszögellés és hol van annak vége. Az egyik lépésnél méter mélyen szakad be alattam a hó, alig bírok megkapaszkodni az egyik sziklában. Emberláncként Bogi, István és Tamás próbálnak kihúzni a kürtőből, végül - hála Istennek - sikerrel járnak. Megyünk tovább, a következő dolina már igazi alpesi hangulatot áraszt. Végében hatalmas barlang tátong, ahová egy lavina alkalmával rengeteg hó omlott be. Leereszkedünk a mélybe - innen kezdi meg útját a Meleg-Szamos. Felkapaszkodunk a dolina oldalában, majd annak tetején körbegyalogolva a barlang fölötti kilátóban találjuk magunkat. Innen egyszerre a két dolina látható be, nem akármilyen látvány. István medvesztorikkal rémítget minket, miközben vidáman falatozzuk az otthonról hozott házi kolbászt és kortyolunk egyet a medveölő pálinkából. Innen már lefelé visz az út, de át kell keljünk a Meleg-Szamoson. Kidőlt fák segítik az átkelést, vagyis inkább segítenék, ha nem lennének a lecsapódott párától életveszélyesen csúszósak. Elsőnek én kelek át, aminek az az eredménye, hogy csobbanhatok az 1 fokos vízben. Délután 4-re érünk vissza Pádis faluba, ahol sajnos már bezárt az egyetlen fogadó. A falu elnéptelenedett, mindenki visszatért a házába. Az utolsó 7 kilométer gyorsan megy, de naplemente után 0 fok alá süllyed a hőmérséklet, amitől elkezd a gatya ránk fagyni...

Leszakadó sárhányó és a Galbena-kőköz

Újra fagyos reggelre ébredünk, de legalább az utak helyzete se javult. Ennek borzalmait sajnos szegény Ottó szenvedi el, aki felül egy hatalmas sárgubóra, majd elmerül a kocsi a lápban. Se előre, se hátra. A többiek persze előreszaladtak, így gyalog kell nekivágnom a hegyoldalnak, hogy utolérjem a többieket. 40 perces túra után jön szembe Tamás a kocsijával, hogy megnézze, mi történt. Mire visszaérünk Ottóékhoz, vagy egy tucat favágó és egy teherautó állja körbe a kocsit. Nekifeszülünk vagy tízen, a dömper bőgeti a motort. Iszonyatos sárfröcsögés után végül kiszabadul az Opel, lökhárítóját hátrahagyva. Bár rövid időre az esemény kedvét szegi Ottónak, azért annyira nem, hogy ne vágjon neki fiával az utolsó napi távnak. Ma sokkal szebb az idő, Pádis faluban sincs jégvihar. Kisüt a nap, így mindenki boldogan indul neki a Galbena-kőköznek. Meredeken ível fel a hegyoldalba az erdei ösvény, amit az elmúlt napok esői ragadóssá és csúszóssá varázsoltak. A Galbena-kőköz igazából két kiszögellés közötti meredély, melynek oldalában található a Pádis-fennsík leghíresebb jelensége, az Eszkimó-jégbarlang. Csúszós a levezető út a barlangba, erősen kell kapaszkodni, ha nem gatyaféken akar az ember megérkezni az annak mélyén álló hatalmas jégoszlophoz, ami a legmelegebb nyári hónapokban sem olvad el. Sajátos klímája van a helynek, nyáron kifejezetten kellemes itt hűsölni. A Galbena-kőkilátóhoz újabb 1 órán át tart az út. Újabb jégvihar következik, cseresznye nagyságú jégdarabok kopognak a fejeken. Mindenki menekülőre fogja, de mire felérünk a csúcsra, szerencsére ismét kiderül. A kilátóból gyönyörű kilátás nyílik a Bihari-hegység déli vonulataira. Visszafelé kelet felől kerüljük meg Pádist, ami az egyik legnagyobb élménnyel ajándékozza meg a csapatot. Némelyik folyó annyira megduzzadt az olvadástól, hogy nem találunk olyan zúgót, ahol biztonságban átkelhetnénk. Azonban szerencsére találunk egy kidőlt fát, ami keresztbe fekszik az egyik folyón, mint valami híd. Nincs mit tenni, át kell kelni rajta. Sokáig tart, mire mindneki leküzdi a tériszonyt és megszokja a lába alatt vadul tomboló folyó látványát. Átkelve mindenki megkönnyebbül. Méltó lezárása volt a 4 napos Pádis túránknak. Ha nem is sikerült mindenhová eljutni a váratlan nagy hó miatt, attól még az élmény feledhetetlen. Olyan arcát mutatta a tavasz végi Pádis, amit csak kevesen láttak eddig az életben. Méteres hó és virágba borult fák, a krókuszoktól lilaszínben pompázó mezők, esténként rengeteg medveölő pálinka és a végére remekül összekovácsolódott csapat. Sok ilyet még...

A fotókat Árkossy Ottó, Pál István és Nagy Endre készítették.